A 2004 óta működő – és saját meghatározása szerint etnokáoszban utazó – DakhaBrakha neve és stílusa az adok-veszek dialógusán alapul: egyrészt mélyen beleásták magukat minden olyan szláv hagyományba, amiből kivehetik a magukét, másrészt hozzátesznek mindent, ami a helyi hagyományon túl – Indiából, Afrikából vagy bárhonnan – fontosnak bizonyult számukra. A negyedik lemezük forrásául ugyan egy közelebbi vidék és társaság: a káprázatos Dnyeszter-kanyonbéli Khmeleva falu és egy instrumentális belorusz trió, a Port Mone szolgált. Elvágva a külvilágtól, egyes-egyedül a belső hangokra figyelve születtek meg a számaik, és bár a lemezborítón két egyenrangú név látható, a hangvételük kimondottan a DakhaBrakhát alkotó Irináé, Nináé, Olenáé és Markóé. Az énekük többszólamú és lenyűgöző, a ruháik ragyogóak, a kucsmáik az égig érnek, a hangszereik közül pedig főleg a harmonikát, a dobokat és a csellót bűvölik. És ami a legdöbbenetesebb, mindezt úgy, hogy közben feloldódjanak a természetes és a másvilági, a légies és a súlyos, a hömpölygő és a szárnyaló, a törékeny és az erős, az elfojtott és a kirobbanó, az ősi és az ultramodern közötti határok.

Egészen elképesztő… Ilyen nincs – szorul belém a levegő, amikor hallgatom –, pedig éppen ellenkezőleg: semmi más nincs ennyire igazán. (Hermetic Garage, 2012, forrás: Magyar Narancs)