Volt idő, amikor nagyon tudtam volna lelkesedni ezért a lemezért. De ahogy ezerrel megöregedtem, egyre kevésbé izgat a rock ´n´ roll, és hál´ isten távolabb tartja magát tőlem a depresszió. Aminek persze ugyancsak megvan a maga veszélye, de erről majd máskor: ez a pár sor most nem rólam szól.

Hanem a Csókolom zenekarról, annak is a 2000-ről elnevezett CD-jéről. 1994-et írtunk, amikor ezt a zenekart megismertem, akkor jött ki az első kazettája, az volt a címe, hogy 202-18-31. Az nekem szívügyem volt pár hónapig, még koncerten is úgy-ahogy, hanem a következő év bekavart: hosszabb csend, aztán egy - terjedelmében és minőségében egyaránt - karcsú kiállításmegnyitó-lemez (Csókolom a Liget Galériában), majd még hosszabb csend. Többé-kevésbé a 2000-ig.

Erre a CD-re két szám - sajnos, csak kettő - újragondolta magát arról az emlékezetes telefonszámról, de korántsem csak ez jelzi, hogy csontig azonos maradt önmagával a Csókolom. Tóth Zoltán éppolyan nagyon jó gitáros még, és igazán izgalmas, hogy éppúgy vonzza a flamenco, mint az underground; a másik kulcsfigura, Ujj Zsuzsanna pedig éppolyan, már-már szenvtelen tárgyilagossággal közli-énekli páratlanul lepusztult és kilátástalan és felkavaró szövegeit.

Ennyire esszenciálisan sze-mélyes dalokat eddig Víg Mihálytól volt szokásunk hallani, de míg a Balaton zenekar kibukottságával "kész örömmel" lehetett azonosulni, a Csókolom messze kevésbé könyörületes: a megkönnyebbülés labdába sem rúghat nála. Ez a csók véres és éhes, bemocskolódott és alkoholszagú - borzasztóan megváltatlan és szörnyen egyedül való. És félek, tökmindegy, egy ilyen igen jó - majdnem, mint a kazetta - lemez sem masszív kapaszkodó.

Hülye helyzet, ronda helyzet: én most abbahagyom. Valahogy nem szívesen jönnek a számra egy lemezajánlat szavai, a puszta mérlegeléshez meg hogy jön az, aki, egyelőre, megúszta végül. Már csak a csillagok hiányoznának a végéről. (A cikk eredetileg a Magyar Narancsban jelent meg 2001-ben.)