Mostanában gyakorlatilag az éves ünnepkör részeként jönnek ki a Cserepes remix-sorozat aktuális darabjai. Idén például a török korhoz köthető népdalok uszályaként megélések, fájdalmak, és egyéb feldolgozandók Cserepes-tükröztetéseit kapjuk, egyrészt a magyar népdalok zenei alapfelszereltségének beforgatásával, másrészt különböző török és belső-ázsiai autentikus folk-szilánkok hozzáillesztésével. És persze tisztán népzenével is elérhető lenne az égi magasság, de itt nem csak zsánerpontozások vannak játékban, beszivárog nagy nyugalommal néhány egyéb ízfokozó, poroszkálós pszichedélia, életkép-töredékek, kívánatos és belakható hangulatfoszlányok, túlcsordulások, könyörgések, hogy szem alig marad szárazon. A mindezek közös terében kibomló drámaiság pedig igen jól áll neki, mert így minden szinten – érzelmileg is – elemelkedünk rögtől és béklyóktól, ám gyökereink sem szakadnak be, talajvesztés réme sem fenyeget. Lövésem sincs, hogyan emeli ezt ilyen szintű láttatássá Cserepes, de talán az történik, hogy amit eddig már kicsiszolt a népzenék lelkületének mélységeiből – ki nem hagyva a gyerekdalokat, mondókákat sem –, azt már akarati szintig bevitt módszerekkel képes öntörvényű hangképekké formálni. Ez az érzelmileg is kiható érintettség lehet az a további ajtókat nyitó kulcs, ami ugyan már korábban is megvillant, de még nem ilyen fölénnyel a technikai bűvészet fölé lőve szellemi vonatkozásaiban. Meglehet, hogy csak a kor mondatja velem, de annál jobbat el sem tudok képzelni, amikor minden trükk és külső technikai szakértelem kizárólag a lényeget szolgálja: a szívközépbe jutást. (Fonó, 2022)