A 2016-os Blacklake címűalbum, Cserepes Károly életművének egyik csúcspontja, formailag nem előzmény nélküli: a 2003-as Danubian Trances olyan ambient tablót festett adatközlőktől gyűjtött népdalok felhasználásával, ami a hazai világzenében példátlan volt. A Blacklake egyébként nem is folytatás, inkább párdarab, és bizonyos vonatkozásokban mélyebbre is nyúl, átfogóbban szemléli és valósítja meg világok és korok egymásra tükrözését. Cserepes újkori zenei tripjeinek vezérfonala az elektronikus vázra felfűzött folklórkincsekből csipegetett aranyfedezet meg- és átszerkesztése. Sokan foglalkoznak hasonlóval világszerte, de amíg az esetek jelentős részében, ez gyakran a különböző etnók lelkes, de mélységet nélkülöző összelapátolását jelenti, addig Cserepes munkái minden tekintetben egyediek. A hetvenes-nyolcvanas évek (vagyis a Vízöntő) óta érdekli a modern elektronika eszköztára és ízfokozó jellege a folklór mellett, de a túltolástól szerencsére ódzkodik, kifejezetten visszafogottan kezeli az elektronikát ezekben az aprólékos átköltésekben, sőt, egyre inkább.

Most azonban az utána következő albumot járjuk körül alaposabban: a My Name Is Elvis Presley, Children’s Game (Fonó, 2018) címűhöz „a ma élő városi és iskolai gyerekfolklórt szerettük volna megismerni és megmutatni. Segítségül egy kis utazást tettünk az interneten a Föld körül”. Cserepes szelfiknek hívja ezeket az alapanyagokat: a gyerekek kirakják a mobiljukat, és felveszik magukat, ahogy játszanak, énekelnek, rohangálnak, mondókáznak, majd feltöltik a netre ezeket a kis videókat. Kialakult tehát egy újfajta folklór, vagyis olyan kulturális szegmensnek lehetünk tanúi, ami végül is nem annyira új keletű, de manapság zajlik a dokumentálása. És ami a legszebb, hogy világszerte: „Ez az album a hazaszeretetről szól. Egy tágabb haza szenvedélyes szeretetéről, amit úgy hívunk, hogy Föld.”
Ez a gazdagság persze nem homogén eloszlásban található, vannak országok, népek és földrészek, ahol rengeteg minőségi szelfit találni, míg máshol alig valamit. Például hazánkban is kevés a jó anyag, ám az album gerincét mégis a magyar nyelvű mondókázás-éneklés adja – az egyéb nyelvű felvételek köréjük lettek rendezve –, így ezek nagy része stúdióban lett felvéve, de ez a végeredményt hallva mit sem számít, ugyanis a varázs működik. Egyrészt a meglepő hasonlóságok és azonosságok okán, az ember szinte beleszédül ebbe az eddig talán csak sejtett közös nyelvbe, amivel a gyermekek nyilván nincsenek konkrétan tudatában, egyszerűen csak élnek vele. És pont ez az élet, ez a vibrálás, vérbőség és szellemi áradás a lényeg. Mert azt felejtjük el aztán a felnőttségbe törve tán legelőször (de már a kamaszsággal elindul ez a folyamat), amit a gyerekek még szabadon tudnak áramoltatni, mert itt, az önfeledtség pillanataiban szabadság van, természetesség, játék, a világ áramával való együtt lüktetés öröme. Azaz ennek a közös nyelve. Vagyis a bábeli zűrzavarban mégis láthatóvá válik, ha nagyon figyelünk, valami a közös emberi létezésből és történésből. Cserepes nagyon figyelt, és észrevett valamit, amit ezzel a művel fókuszba hozott – amit mi többi felnőtt figyelmetlenségünkben és kiszikkadva már nem tudunk. Ráadásul valami egészen magával ragadó odaadással alkotta meg ezt a nagy ívű, transzos megszólalású, csillámló terekbe ágyazott utazást, ami amellett, hogy rendkívül fontos mű, még szívet gyönyörködtető hallgatni való is. Jó lenne, ha meg is kapná a korszakos remekműveknek kijáró kivételes figyelmet.