A 2009-ben alakult Csángálló nem siette el a dolgát, már felkapott bandaként táncházazott és turnézott, sőt, még pszichedelikus tánczenékre alapozott trance-fesztiválokon is megállta helyét akusztikus muzsikájával, mire lemezkészítéshez kellően lelassult a tízes évek második felére. A 2017-es debütálás egy minden ízében rockandroll létérzésű bandát rögzített, ami attitűdben számít igazán, a Csángálló ugyanis gyakran onnan indít, ahová mások legfeljebb eljutni bírnak. De ha csak ugráltató tempóra és „ereszd el a hajamra” asszociálunk, alig érintjük a lényeget. Ami valójában egy átbucskázás: ösztönös csavarintások, jóleső hangulati-, ütem-, és témaváltások, valamint váratlan melódiagörbék mentén zuhanunk egyre beljebb, hogy aztán ne is álljunk meg középig. Ezzel persze alapjáraton nem csak azt a debütálást, de az egy évre rá érkező második lemezt és a mostani újat is jellemeztük. A Hălandár ráadásul dupla anyag, és remélem nem egy következő sorlemezt akarnak ezzel messzebb tolni, hanem csak nem volt szívük lehagyni semmit a mostanában felgyűltekből.

De térjünk még vissza kicsit az általuk megfogalmazott alapokhoz: „… a zene univerzális nyelv az emberek között, ami gyógyít, felemel, s elrepít a képzelet szárnyain, hogy visszataláljunk gyökereinkhez, mely táplálja a törzset, hogy az ágakból nőtt levelek szabadon táncolhassanak a fényben.” Ez az univerzalitás tehát nem keverendő össze a sokféleséget ötletszintjén összefércelő sekélyesben pecázással, a Csángálló világzenéje kifejezetten tisztán látó fókusszal van belőve, és nagy előny, hogy már az induláskor képben voltak a hagyományok mibenlétével, félig-meddig beleszülettek a tutiba, és máig visszajárnak gyűjteni. És, hogy végképp ne tévedjünk meg, éppen népzenész mestereiktől kapták a szabadság impulzusait is, Zerkula mondta azt is: „az a lényeg, hogy mit játszol, nem az, hogy min”. Ez nem csak a zenei igazodás, és a kulturális frissesség miatt fontos, de nyilván segíti a morális józanság továbbcsiszolását is, hiszen a forma mögötti lényeg kibontakoztatására fókuszáltat. Ezek a zsinórmértékek persze nem lennének feltétlen még csak megtartóerők sem, nemhogy fejlődést és gyarapodást segítők valódi és perzselő tehetség híján, és a Csángállósokat szerencsére nem fenyegeti ijedt jólfésültség: muzsikájuk pattanásig feszül az energiáktól, a megénekelt hangulatok természetes úton melengetik meg az embert szívtájékon. Akiben a legcsekélyebb hajlandóság is mutatkozik az effélékhez, az itt könnyen berántódik. Oké, az alapok is etetősek, legtöbb a gyimesi és moldvai csángó, valamint némi balkáni szál, de ezek végül is csak a hozzávalók, a Csángálló leglényege egyediségén túl az a szárnyalás, amiben érzelem és gondolat lépett frigyre. A jó házasság pedig a melós hétköznapok mellett tánc és álmok, emlékezés és életöröm.

A duplalemez nem csak fizikailag különül el, míg az első adag telített hangzásával energetikailag kés a vajban, és a modern világ számára is nyilván dekódolhatóbb, a kettes egyértelmű fedésben van a fentebb vázoltakkal: visszatalálás a gyökerekhez. És lehet, hogy már az évek súlya, és egyéb nyavalyák mondatják velem, de az az igazi megmerítkezés.

(A zenészek: Sára Csobán – szaxofon, kaval, ének, doromb, köcsögduda, Bagi Bálint – szaxofon, tárogató, furulya, kaval, Gárgyán Zoltán Tamás – klarinét, basszusklarinét, ének, Telegdi Gáspár Máriusz – harmonika, Vellner Balázs – gardony, Bősze Tamás Jean-Pierre – ének, gitár, basszusgitár, koboz, cajon, tapan, ütős hangszerek.) (Fonó, 2022)