Azon kívül, hogy Adi Newton újra életet lehelt a létező legjobb post-post-punk/elektro/industrial/techno/ebm, vagy akár post-kraftwerkinek is becézhető bandájába, ami 78-as megalakulása óta valójában sosem szűnt meg, tetszhalottá is csak látszólag lett a nyolcvanas évek közepén, hogy szaxofonnal egyensúlyba hozott zajos pre-iparizenéjét egy tervezett huszárvágással a digitális korba vezesse, hogy aztán senki másnak ne sikerüljön még csak megközelítenie se az „Eltemetett álmok” szintjét. Ami valójában az egész elektronika-központú ipari zenét éppúgy átlökte egy új korszakba, mint saját magát. Ezzel el is jutottunk a Clock DVA politikus énjéig is, ami egyszerre látja és láttatja az egész emberi létezést kívül és belül, a pszichikai szinttől a technológia kétpólusú megnyilvánulásáig: a modern ember éppúgy érezheti magát felszabadítva, mint irányítva, így a kérdés leginkább döntéshelyzetekben bontakozhat ki. Az új album a korábbiak minden erényéhez hozzárendel még valami mást is: az ember törékenységét, mert az énekhang sosem volt még ennyire elemelve a zene síkjától, kiemelve létezésének sebezhetőségét, és ennél jobban semmi nem fejezi ki az előbb szóba hozott kettősséget.