Az Anthology nyolc sorlemezből szemezgethetett, de a ’88-as La Díva aux pieds nus és a ’90-es Distino di Belita címűeket végül kihagyta. Hogy miért, én meg nem mondhatom, legfeljebb tippelhetek: a ’91-es Mar Azulra dőlt el, hogy a továbbiakban nem használnak szintetikus hangszereket, és azzal az albummal, pontosabban annak az akusztikus zenekarával adta Cesaria az első jelentős nyugat-európai koncertjeit. Nem kellett már sok, legfeljebb a következő évi Miss Perfumado, hogy a „mezítlábas díva” egyszer és mindenkorra lecövekeljen a világzene felsőfokán. Ami persze korántsem érintette személyiségének meghatározóbb vonásait: a whiskyt meg a bagót, és legfőképpen azt a puritánságot, ami a világsztárok között még ebben a műfajban is szokatlan.

Stilárisan tekintve az Anthology tizenhat dalát, túlnyomórészt mornákkal, ellenzékben – akarom mondani: kisebbségben – coladeirákkal találkozhatunk. Lényegében a mornában testesül meg Cesaria és a zöld-foki szigetvilág lélektana: az a keserédes melankólia, amely egykor éppúgy uralta a kikötőkben mulató portugál matrózok honvágyát, mint utóbb a biztosabb megélhetés reményében elvándorló-szétszakadó helybéli családok hangulatát. A portugál fado rokona ez a muzsika, míg a lényegesen feldobottabb coladeirából jóval masszívabb afrikai befolyás szűrődik ki. A kubai muzsikusok társaságában készített Café Atlantico, majd a sort záró Sao Vicente di longe album több derék példával is szolgál ez utóbbira – a Carnaval de Sao Vicente, a Nho Antone Escaderode és a Fala pa fala a körükből került ki. A mornák jegyében pedig újra összegyűltek páran Cesaria emlékezetes slágereiből – itt van a Cize, a Lua nha testemunha, a Petit pays, de az antológiát súlyosbító három bónuszból az eddig kiadatlan Fidjo Maguado, illetve az angolai Bongával újravett Sodade is csúcsminőség, mi több: padló. (Lusafrica/RCA/BMG, 2002, Megjelent: Magyar Narancs)