Ne csak arra koncentráljunk, hogy a Canarro birtokolja hellyel-közzel az egyetlen valódi magyar swing-manouche produkciót, mert akkor ugye mihez képest, és még önmagában ez a nagyon hálás zsáner sem lenne előny, ha csak afféle tanult hivatalnokokként bírnák csak felmondani a leckét. Anno még harmonikás-hegedűs utcazenész duókorukban csodálkoztam rájuk, aztán meg lesett állal mászkáltam a 2011-es FolkBeats tehetségkutatós koncertjeik alatt, aminek néha egy-két fordulójára éppenséggel el se jöttek, vagy ha igen, nem ugyanabban a felállásban, mint máskor, és így persze nehéz komolyan venni hivatalosabb keretek közt egy zenekart, viszont mivel én nem döntnök minőségben rontottam ott a levegőt, csendben szurkoltam nekik: na, ilyen egy jó rockandroll banda. Ez az öntörvényűség szerencsére nem állította őket talajba, jól elvoltak a maguk közegében, ráadásul szó nem volt technikai lazaságról, szépen beletanultak színpadi jelenlétbe, alámerültek a zsáner emocionális mélységeibe, mármint nem csak valami szűkös fókuszpont körül matatva, hanem rendesen bekvártélyozva. További adekvát nyomozásra nincs is szükség, azzal tán a befogadói örömöket kasztrálnánk balga módon, mert ez a New York-Párizs-Budapest (Fonó, 2022) című második lemezük annak ellenére sem merül ki swing-klasszikusok sima levételénél, hogy az alapanyag nagyját sztenderdek szolgáltatják. Produkciójuk aurája senki máséval össze nem téveszthető, és tudom, miről beszélek, mert ha nem is vagyok manouche-geek, azért évekig napirenden tartottam efféléket. A Canarro egyik nagy előnye a zsánerben érdekelt többséggel szemben, hogy a szólók, tempók, zsonglőri megoldások mellett/ellenére mindig dalban maradnak, az egységben működés fontosabbnak tetszik a különbözőségek hangsúlyozásánál. Azért is tűnik fel ez ennyire, mert én az ilyesmiben pont ezt a közérzetet keresem, és persze mértékkel a virtuozitás is tud gyönyörfokozó lenni, de a mézes kenegetés akkor jön, ha ott a dög, az értő összekacsintás, a szavakon túli gesztusok bensőséges tere. A Canarrot receptre kéne felírni hidegrázásra és lázas bajokra egyaránt.

Az egy ideje már megszilárdult tagság (Szakál Tamás – hegedű, ének, Jakab Viktor – gitár, Soós Márton – nagybőgő, Sidoo Attila – gitár, Marosi Zoltán – harmonika) mellé vendégek is érkeztek: Izabella Caussanel és Orbay Lilla (Ephemere duó) – ének, Bíró Szabolcs (Maszkura) – ének, harmonika, és Lakatos Vilmos – gitár (ő már szinte rendes tagnak számít).