A 32 éve létező (John Convertino dobos és Joey Burns multiinstrumentalista alapította) banda tízedik albuma nem a meglepetés erejével, sokkal inkább önazonosságába történő még oldottabb alámerülésével boldogít, mert bár eddig sem volt gond az amerikai folk/country és a latin muzsikák (főleg a mexikói mariachi) afféle ötvözésére, amit rajtuk kívül senki más nem tud ilyen örömittasan melankolikus sodrással kirántani a pop középszeréből, de most ahogy mondani szokás, megdobták az egészet még néhány lapáttal. Sokadik hallgatásra már jobban előjönnek az alt-countrys menetek, néha egész dalok amcsi folkos grúvokat és rockosnak álcázott riffeket tartanak felszínen, pedig először meg voltam győződve, hogy már egy az egyben átmentek latinba - de úgy, hogy még a Buena Vista is rákérdezhetne itt-ott a receptre.

Ez a 2021 nyarának rekkenő déli elzártságában felvett anyag magába fogadott mindent abból a kulturális kavalkádból, amiben egyaránt természetesek a kétkezi varázslófigurák, a sötétség fátyla mögötti lét áthatása, a mozdulatlan fülledtség és a múlhatatlan madárcsicsergés közös nevezője, a spagetti westernek filmzenés bája, a szamárbőgés, a nappalokat az éjszakától elválasztó határvonal felszívódása, a határvidéki élet zűrzavara eleve, az örökkévalóságon töprengés, és az éjszaka ragyogásának megtalálása a szeretett kedves szemében. És mindez persze zökkenőmentesre kevert spanyol-angollal, gazdag és rafinált hangszereléssel, és az elmaradhatatlan mézédes dallamokkal tálalva – hogy a rájuk sütött sivatagi-noir címke már végképp ne legyen odaadható senki másnak.

Ugyan mihez képest, és eleve korán van még az ilyesmihez, de akkor is ez az év lemeze a Wowenhandé és Horace Andyé mellett, szóval már hárman is dobogósok.