Hallgatom a svéd Bror Gunnar Jansson új lemezét, és a Szigetes koncertje ugrik be néhány év előttről: a Music Box nevű aprócska színpad az út mellé lett beszorítva hátul, a Magic Mirror tövébe. Még korábban ott volt sokáig a világzene fellegvára is, szóval ezen az eldugott kis fakocka-színpadon - ami a valamikori blues színpad utódaként döcögött -, sok úgynevezett one-man show szerepelt. Ezekben a zenész mindent egymaga old meg, kezében gitárral, nyakában szájharmonikával, lábával lépi a nagydobját, és énekli-regéli mondandóját, ahogy a torkán kifér. Jellemzően karcos, vagy néha pszichedelikus blues az efféle, húzós, de minimál rockba csomagolva, vagy épp ellenkezőleg: szellős, egy szál gitáros folk. Bror (aki egyébként többgenerációs muzsikuscsalád sarja, apja például profi jazz-bőgős volt, neves szólistákat kísért) szépen beült a cuccai közé, nem törődve azzal, hogy a nagyszínpad és a diszkósátor satujában nem lehetett hallani a saját szavunkat se, majd letolt egy hibátlan rocakndroll bulit, sztorizgatva, bebarangolva lélek-nehéz bluesának minden szegletét. Még az se szegte kedvét, hogy műsora közepén kigyulladt az erősítője és szó szerint lángolni kezdett.

Arról a 2017-es koncertről ezt írtam anno a Lángolóba: „(…) ez a vékony srác tévedhetetlen érzékkel nyúl a megfelelő hangokhoz, minden hajlítással és riffel, bődületes energiával és fantasztikus színpadi érzékkel, miközben kiordítja az összes benne dúló fájdalmat. Mondanom se kéne, mindeközben sem nem szenveleg, és sehol egy cseppnyi modorosság, merthogy a kozmosz valami tévedés folytán egy száz év előtti fekete lelkét ültette egy mai svéd fiatalba, de most ez a tévedés megbocsátható, mi több, nem is történt valójában tévedés, úgy is erre vártunk páran, hogy nem is tudtuk. Voltunk ott ugyanis vagy százan a színpad előtt a káosz közepén, akik öntudatlanul erre az időutazásra fizettünk be, mert utólag egyértelmű: tán maga a Sziget is ezért a buliért történt idén. Bror „southern gothic blues”-a totális időutazás kopottasra színezett tónusaival és lelket szántó hardcore beleélésével, és épp jókor, mert a modern kor műanyag-sivár haldoklásából képes kiemelni és megmenteni az embert valódiságával és kétségbeesett üvöltésével. Egészen döbbenetes, ahogy ez a fickó szemernyit sem törődik azzal, hogy bármilyen módon eladja magát és produkcióját, időnként ugyan még mosolyogva meg is köszöni a tapsot és az ovációt, de láthatóan publikum nélkül is ugyanilyen jól ellenne. (…) Aztán, mint minden jó dolognak, ennek is túl hamar vége szakadt, a hangok pillanatok alatt elillantak, csak néhányunk lelkében visszhangozták tovább gyógyító rezgéseiket, a fesztivál pedig mindeközben mit sem sejtve darálta egyhangú káoszát.”

Ehhez lemezismertetőként is csak annyit fűznék: az új lemez egyértelműen az eddigi életmű csúcsa. Két klip készült hozzá, de pont nem azokkal kezdjük:

És hogy lássuk is, hogyan muzsikál hősünk:

És amikor zenekarral játszik: