A kilencvenes évek végén a háborús száműzetéséből hazatérő Boris Kovač La Danza Apocalypsa Balcanica néven alakított zenekart. The Last Balkan Tango című lemezük azt a drámai pillanatot próbálta megragadni, amit Piazzolla egykor a „0 óra tangójának” nevezett: azt, ami a kezdetben és a végben közös. Megvolt ennek a hitele és megvolt a súlya a haldokló-újjászülető Újvidéken – Kovač mintha egy, a lebombázott Duna-hidak romjai közt sodródó luxushajón szórakoztatta volna a nagyérdeműt, keringőkben, tangókban és balkáni népzenékben edzett kamarazenekarával.

Csak hát közben túlestünk az utolsó tangón, túl az apokalipszisen; szóval lépni kellett, az nem megy, hogy az ember állandóan ugyanazt a véget fújja. Kovač történetesen La Campanellára keresztelte át a zenekarát, s immár arról muzsikál, hogy mi újság az idő túlsó partján. – Nem rossz pálya az sem, hogy úgy mondjam. Talán kevésbé véres, ám korántsem használhatatlan. Kicsivel erősebb a széljárás a mediterránium felől, de megvan a hangulata ennek a melegségnek is: az a belesimulós-nosztalgikus fajta, amikor egyszer csak körülvesz mindaz, amire már nem jutott idő. (Piranha/Zenesegély, 2005, Megjelent: Magyar Narancs)