A Borbély Mihály Polygon a kiváló jazz muzsikus folkos, népi- és ősi zenéket beforgató, azokat alapjaikban megszólítani képes, így párbeszédre is hívó produkciója, ezért szükséges befogadói részről a műélvezethez az eleve nyitott, műfaji határokon kevéssé fennakadó lelkület, vagy pedig némi zsánertágítási hajlam. De ne ijedjen meg senki, nincs itt szó népzene-erőltetésről, pátoszos nagyotmondásról, sem pedig üveggolyókba zárt sznobságról, a triónak éppenséggel olyan gondolati/érzelmi energiaáramoltatást és szabadon kezelt ötletkibontakoztatást sikerült összehoznia és bensőséges univerzummá formálnia, amibe meglehetősen jó belefeledkezni.

A belecsapunk a lecsóba indítás igazából többfunkciós berántás, képbe kerülhetünk hangszeres és hangszerkezelés ügyben, és már felvázolódik néhány fővonal is. Borbély Mihály sokféle fúvóst szólaltat meg, de persze szaxofonnal nyit, Lukács Miklós cimbalom és Dés András ütőhangszeres játéka pedig ekkor még ritmusszekcióként fungál, de ne aggódjunk, ők is elég hamar megcsillantják valódi kvalitásaikat. És ettől lett igazán jó az Enchantement: az első felfutást követően ki is lépnek a hagyományos jazztrió szerepéből, azaz annak sztenderd-kényszereiből. Pillanatra sem feledik persze az eredeti hangszerfunkciókat, de azok csak laza kikacsintások, most másfajta barangolásra invitálnak: ízek, imák, korok, hangulatok, természetes és megismerni vágyott ösztönök, tudati és emóciós szálak, azaz az emberi teljesség megismerés-szenvedélye vonul végig a szemünk előtt; mert igen, rendkívül vizuális ez a zenei utazás. Sem időbeli sem térbeli megkötés nincs: éppúgy jelen éreztem magam a modern kor előtti természet közeli világban – amikor még csak pikulák és egészen egyszerű ütőhangszerek szolgáltatták a kifejezésmód eszköztárát -, mint a személyes gyermekkor emlékeiben, ami nem is feltétlenül kötődik konkrét zeneiségekhez.

A Polygon muzsikájával tehát nagyot repülhetünk, megkönnyebbülten oldódva el rögtől és egótól, és azon tényektől is, hogy ezt egy adott pillanatban mondjuk kortárszenei szöszmötöléssel érik el, vagy pedig gyöngédebb tónusú jazzeléssel. Igazából az összes szerzemény külön kis világbuborék a lemez halmazán belül, olyan zamat-sűrítmények, melyek mindegyikéből egész albumnyik lennének kibonthatók; ám így rövidebbre vágva és egymásra halmozva mégis jobban járunk: nincs idő semmit elunni, és megkapjuk bónuszba az újrázás sürgető sóvárgását. Egyértelműen ez most a legjobb kortárs jazzlemez a hazai piacon, kapitális hiba lenne kihagyni. (Fonó, 2022)