Egy tavalyi adósság: nem készítettem ugyan éves listát a kedvenceimből, de ez a lemez biztosan szerepelne rajta. A chicagói multiinstrumentalista Ben LaMar Gay klipjeit már ajánlottam, úttörő kiadójáról, az International Anthemről is több dícsérő szó esett a honlapon, de kerüljön a teljes album is a helyére.
Olvasom, hogy az Open Arms to Open Us csak a második LaMar Gay-lemez a muzsikus saját neve alatt (a Spotify hat albumot listáz tőle), mindenesetre a trombitás-kürtös-billentyűhangszeres-énekes szerző régóta aktív tagja az amerikai kísérleti jazz szcénának. Akár a Youtube-on is számtalan improvizatív felvétel található tőle, például a korábban általam is belinkelt kürtös-hídavatós szólóperformansz, amely feltehetőleg egy átlag zenehallgató gyomrát eléggé megüli.
Ez az új album viszont már majdhogynem "popzene", sok könnyen követhető énekkel, sőt, néhol egész fülbemászó dallammal, gospeles kórussal, világzenés vendégénekessel, vagy éppen csellistával. A számtalan különféle, nem egyszer meglepő zenei elem ellenére az összkép mégsem egy random összehányt stíluskavalkádot mutat, messze nem öncélú ez a "káprázatos különcség".
LaMar Gay a lemezhez írt hosszabb bevezetőjében említi, hogy az összedőlő társadalmi alakzatok közepette szeretne ráhagyományzni valamit az ifjúságra, s üzenetének vezető szervező erejét a ritmusban fedezi fel: "A ritmus, mint a nagy igazság, hatalmas távolságokat utazik be, s folyamatosan túléli a leomló homlokzatokat."
A zenei mondandó mellett persze van itt valami, amit még nehezebb szavakba önteni, s ennek kapcsán előhozakodnék a lemezcímben említett "nyitott kezekkel", amelyek nem csupán egybegyúrnak minden zenét, s ezáltal is nyitnak minket, de úgy vélem, hogy a végén még akár meg is ölelnek.