A belga artpop-rock kvintett a 2000-es évek eleje óta aktív, első lemezüket 2010-ben adták ki, ezt kettő másik követte, amelyek műsorával felléptek a Szigeten is 2015-ben. Majd jött egy kitérő, az énekes Maarten Devoldere toplistákat ostromló szólóprojektje, s innentől van meg közelebbről a sztori, mivel a két Warhaus-album sötét árnyalatú, ugyanakkor ragyogó melódiái sokat ostromoltak akkoriban.
A Balthazar visszatérő lemeze, a 2019-es Fever így már nem ért készületlenül, bár arra nem számítottam, hogy a címadó nóta az év egyik abszolút bulizenéje lesz nálam, s akadtak még jócskán fesztelenül fütyörészhető indie-slágerek a korongon.
Az idei lemez (Sand, 2021) urbánus soul-funkja és ráérős R&B-je kvázi a pop tökélyfoka: nem rugaszkodik el a megszokott hangzástól, mégis visszafogottabb, érettebb az összhatás. A minimál lounge-os, szállodai szőnyegbe süppedős megszólalást gyakran jazzes, fúvósokkal és vonósokkal telizsákolt aranzsok díszítik, a lassúzós dalok előtérbe tolakodó zongorakísérettel és női vokálokkal gazdagodnak. A két énekes, Devoldere és Jinte Deprez egymást kiegészítő szólamai kiélt eleganciával fonódnak egymásba, csúszhatunk is rá a következő deprimáló koktélpartira.

A még újabb, Sand Castles Tapes című nagylemez tulajdonképpen a sima album élőben rögzített változata, így például a Covid miatt fuccsba ment stúdiózás okán kényszerből használt dobgépet ezúttal elhagyhatták.

Az előző, Fever című albumról három szám: