Aziza Brahim éppen ott folytatja, ahol a három évvel ezelőtti Abbar el Hamada albummal abbahagyta, a Szahara csúcsán. És szokás szerint mérget vehetünk rá, hogy az év legnagyobb hatású afrikai korongjától esik le az állunk. Kérdés persze, hogy emlékszik-e rá a kedves olvasó. Oké, csak dióhéjban, a rend kedvéért: Aziza Brahim az emigráns dalszerzők klasszikusa. Egy algériai menekülttáborban látja meg a napvilágot, miután Marokkó megszállja Nyugat-Szaharát. Édesapját anélkül veszíti el, hogy valaha is látná, édesanyja és nagyanyja bátorítja arra, hogy kiénekelje magából a végtelen homok keserűségét. Aztán egy ösztöndíj Kubába repíti hét évre, majd visszatér a táborba, ahonnan végül Spanyolországba menekül. Az ezredfordulót követően szaharai és spanyol együttesekben énekel az afrikai, a latin és a nyugati muzsikák közös befolyásával. Ez a sok hatás igen jól érvényesül Mabruk című debütáló lemezén, de a csodához nagyobb dózis kell a sivatagból. Annyi, mint a 2014-es Soutak és a 2016-os Abbar el Hamada című albumán.

És most itt van a Sahari, és túl vagyunk ugyan azon a megrázkódtatáson, amit a Maliban dúló polgárháború keltett Brahimban, a hangütés a régi: a gyöngéd, már-már ringató reménytelenségé. Az elektromos gitárok hiába párosulnak az archaikus „tabal” dobbal, a hangja annak is az otthontalanságé. Brahim és menekültek millióinak száműzöttségéé.
A mélyen átélt és megrendítő dalokba öntött gyökértelenségé. A népszerű sivatagi irányzatok közül a „desert blues” jegyei tűnnek ki leg­inkább, de Aziza attól is távol áll, ő valójában csak magához mérhető. Talán ezért is érezhető olyan fölöslegesnek, amikor a népszerű spanyol Amparo Sanchez énekelni és billentyűzni kezd egy számban. De végül is mindegy; így is csillagos ötös.
(Glitterbeat Records, 2019)
Megjelent: Magyar Narancs