A jazz-szavalók nagy klasszikusai ugranak be egyből: Gil-Scott Heron, Terry Callier, The Last Poets és Jalal, bölcs és büszke protest-poéták. De ha már Angliában járunk, akkor említhetném a dub költőket: Linton Kwesi Johnsont vagy Benjamin Zephaniah-t például.
Mindenesetre a zene is régivágású: a feszítő témájú, odamondós verseléseknél sodró lendületű afrojazz, a lírai részeknél már a kellemes mainstream határát súrolja. Alapjában véve tehát sok újdonság nincsen ebben a fekete zenei és spoken-word hagyományokban mélyen gyökerező muzsikában.
Ugyanakkor a trinidadi származású, Londonban élő Anthony Joseph sorrendben hatodik lemeze az idei jazztermés egyik legérettebb gyümölcse. A számos egyetemen irodalmi oktatóként megfordult, több elismert verses kötetet és regényt jegyző Joseph, fogta a régi alapanyagot és pont annyit aktualizált rajta, hogy az album frissnek, energiától duzzadónak hat. Szemléletes példa erre, hogy a fent említett Heronnal még a 90-es években együtt játszó dobosa, Rod Youngs mellé elhívta a felvételre Shabaka Hutchings-ot, a mostani brit jazz egyik vezető szaxofonsát.
"Szavazhatunk, tiltakozhatunk, remeghetünk, masírozhatunk vagy harcolhatunk, egyre megy: hamarosan a fekete és a 'cool' nehezen fog összeférni." - hallhatjuk a Swing Praxis című számban, s egyszerre örvendek, milyen remek, hogy születnek még hasonló zenék, másrészt aggódok, mivel úgy tűnik, a fekete szó helyére egyre inkább behelyettesíthető lesz úgy en bloc a kultúra.