Említettem már többször, hogy a chicagói International Anthem manapság az egyik favorit lemezkiadóm, szinte már nem is meglepő, hogy ez az új megjelenésük is egyből a kedvenceim közé ugrott. Pedig a banda nem is amerikai, az Alabaster DePlume művésznévre hallgató Angus Fairbairn Manchesterben kezdte pályafutását, jelenleg Londonban alkot, az elmúlt tíz év alatt eddig hét albumot adott ki.
A fenti labelnél 2020-ban debütált egy remek instrumentális lemezzel (To Cy & Lee: Instrumentals Vol. 1), most viszont mindent is csinál: énekel, sztorizik, verset mond, szaxofonozik, gitározik és nem utolsó sorban zenekarát "vezényli".
Ő felelt a koncepcióért is: két hétre kibérelt egy stúdiót a londoni Total Refreshment Centre-ben, majd minden nap behívott egy rakat muzsikust a felvételekre. (Összesen 22 zenész neve szerepel a borítón.) "Nem volt elég idejük, hogy elbújjanak a kotta, illetve a zenei készségeik mögé, muszáj volt felnézniük, reagálniuk egymásra, eredetileg is ezt akartuk rögzíteni. Semmi iskolás megközelítés, élveztük a zűrzavart." - meséli a zenekarvezető, majd kitér a szokatlan és felszabadító lemezfelvételi folyamat egy konkrét példájára az Again című szám énekszólója kapcsán: "Az ütőhangszeres-énekes Falle Nioke a kórus tagjaként működött közre, de hirtelen előlépett énekelni, mert egyszerűen úgy érezte. S azért tudott ez megvalósulni, mert mindenkit őszintén és örömmel fogadtunk, minden egyéni hangot üdvözöltünk. Ebből a hozzáállásból született az album, és ugyanebből jönnek létre a legjobb dolgok a társadalmunkban is. Vagy elfogadjuk egymást, vagy nemkívánatosként, láthatatlanként bánunk az emberekkel.”
A körítés olvasata alapján nem alaptalanul gondolhatnánk egy tipikus, nem éppen a slágerlistákra szánt kortárs jazzes impró-lemezre. Ez az album viszont egy kvázi poplemez, ahogy a címe is utal rá, színtiszta arany.
S noha az alcímben található "szeretet-bátor nyomulás" kicsit döcöget nálam, mégis bátran ajánlom a Goldot.