A Párizsban alakult Al-Qasar onnan, valamint Marokkóból, Egyiptomból, Algériából és az Egyesült Államokból verbuválódott, de ez a garantáltnak tűnő multikultiság nem vezetett zenei/ideológiai kuszasághoz, miközben azért az identitás és szabadság kérdéseinek politikai áthallásai nem kerülhetők meg. Viszont ami igazán elemeli az egészet a szokásos platformoktól, az a verhetetlen punklendület és a pszichedelikus kicsengés, úgy is szólal meg ez az arabian-fuzzként önmeghatározott tömörgyönyör, mintha rendesen nyakon sóznák az embert. Tűnjön bár védelmi pozíciónak a kihangsúlyozott múltban gyökerezés, az Al-Qasar modern folklórja a kultúrák közötti társadalom tükörképévé is vált, és legfeljebb csak addig hangzik ez reklámdumának, míg rá nem szánja magát az ember, hogy meghallgassa a tavalyi Who Are We albumot. Nyilván vonzó zenerajongóként a Dead Kennedyses Jello Biafra és a Sonic Youthos Lee Ranaldo féle közreműködések hangsúlyozása, de az Al-Qasar önállóan is pillanatok alatt túllépi saját árnyékát, hogy olyan műfajok és színterek fölött szárnyaló rockkal tegye oda magát, amire érdemes ezután is figyelni. Hogy a szokásos zsánereket tovább tágítsuk, többek közt sikeresen vezették be az údot (azaz arab lantot) is rockhangszerként: „Amikor Haddab játszott rajta, olyan volt, mintha meggyújtotta volna, egyszerűen életre kelt”.